Mielőtt belevetném magunkat a mélyvízbe, tisztáznunk kell pár alapfogalmat, és ezek közül a legelső a lélektérkép. Már Freud is kidolgozta a saját strukturális modeljét a pszichéről, akit érdekel, ITT olvashat róla, vagy ITT van Jung modelljének a leírása. Mindkettő magán hordozza a kor (és az ember) jellegzetességeit, de ezek elemzésétől most eltekintenék, tegye meg ki-ki maga. Ezen írásom célja a psziché strukturális modelljének újragondolása.Mint mindig, természetesen most is fenntartom, hogy a modell csak segít megérteni a lélek működését, nem ad - nem adhat - minden részletre kiterjedő képet róla.
Kezdjük ott, ahol az ókori görögök kezdték: Mivel a teljesség jele a kör, és mindennek a forrása a kör középpontja, ezért ábrázoljuk a pszichét körként. Amiben semmi újdonság nincs, hiszen a nepáli szerzetesek is előszeretettel bíbelődnek a maguk mandaláival, amik, mint arról Jung is értekezett, valójában a lélek reprezentációi, a művészetterápiában is jól dokumentált jelenség, hogy a festeni vágyó páciensek előbb-utóbb kör-szimbólumokat kezdenek el festeni. Vagyis tehát a psziché:
Ez itt a lélek a maga teljességében, osztatlanul. Az álmaid, a vágyaid, a félelmeid, az érzéseid, gondolataid, ösztöneid összessége, amelyek mind egy adott forrásból (legyen az lélekcsíra vagy DNS spirál) valósulnak meg. A kör középpontja az, amit Jung self-nek hív, szép magyar nyelven pedig az ön-mag rá a legjobb kifejezés. Az ősember tudata ez, aki még ösztönei, vágyai és érzelmei által vezérelve élt. Ez az állapot már csak születésünk után áll fenn, csecsemőkorban tapasztaljuk eképpen a világot, mert utána rohamos tempóban kialakul a következő állapot:
Az a vizszintes vonal jelképezi a tudat és a tudatalatti határát. Csakhogy van némi gond ezzel az egész tudatalatti dologgal. Az ugye már a populáris pszichológia szintjére is lejutott, hogy van nekünk egy ilyen 'tudatalatti' izénk, az a kisördög ott a vállunkon, ami mindenféle bűnös dologra csábít és ami álmunkban üzen nekünk. Ami nagyon durva leegyszerűsítése ennek az egésznek, ráadásul már az elnevezése is sántít: Az az elnevezés, hogy 'tudatalatti' (subconscious), már eleve azt sugallja, ez a valami a tudat alatt van, tehát alantas, elnyomott, de legalábbis másodrangú. Néhány ferdítésben egyenes 'tudattalan'-ról beszélnek (unconscious), azaz valamiféle céltalan és parttalan energiává redukálják mindazt, ami a tudaton kívül található.
A fenti ábrán éppen ezért - provokatíve - alulra húztam be a vonalat (szemben pl. Freud jéghegy hasonlatával). Ami a vonal alatt található, kisebb rész, az a TUDAT, tehát mindaz, ami a lélekből az önvizsgálatot végző ember számára hozzáférhető. Ami pedig a vonal felett 'maradt'... nos, mindazt nevezzük ŐSTUDAT-nak. Ez a tudat számára nem hozzáférhető, de attól még nagyon is ön-szervező, ön-gyógyító és ön-védő rendszer. Mert vajon hol jelölhetjük meg a tudatosság kezdetét? Vajon amikor egy fa átnő a kerítés rácsai között vagy a gyökerek kitörnek a járdakövek fogságából, az tudatos-e? Miféle tudat irányítja egy hangyaboly vagy egy méhkas életét? És méginkább, azt megelőzően, hogy az emberős beszélni kezdett volna, miféle gondolatok izzottak fel az agytekervényeiben? Ha van rá válaszod, Isten hozott az 'őstudat' világában!
A nagy kérdés, hogy miként válik el a tudat az őstudattól? Hogyan különböztethető meg? Ezt a legegyszerűbb talán a nyelv segítségével definiálni: mindaz a lelki történés, amelyre van szóbeli definíciója az egyénnek, a tudatba kerül. Mindaz a lelki történés, amely nyelvileg nem leképezhető, az őstudat része. Folyománya, hogy a szókincs és a kifejezőkészség bővülésével a vonal felfelé vándorol, azaz egyre tudatosabbá válik az egyén. A pszichológus sok esetben semmi mást nem tesz, csak (miként a szülő) nevén nevezi a dolgokat: Te most pánikrohamot élsz át, mert ez meg ez történik a pszichédben. Vagy a düh, amit a párod iránt érzel, amiért egyszer az évben kirúgott a hámból, valójában indulatáttétel, igazából az alkoholista apád iránti, fel nem dolgozott keserűséged tör felszínre.
Tudat-beszéd-őstudat-önmag. Van itt még valami, amivel olyan lelkesen dobálódznak már a női magazinokban is, mint valami NBA kosármeccsen a labdával, és ez az EGO, ami mindazon információk összessége, amelyet az egyén önmagáról összegyűjtött és amellyel az egyén önmagát azonosítja. Kellemesen semleges elnevezés, ráadásul már az 'egoista' kifejezés kapcsán eléggé beízesült a magyar nyelvbe, úgyhogy maradjunk ennél. Bár személy szerint én jobban szeretek 'irodai szemeteskosárként' hivatkozni rá, de erről később. Az ego, definíciója alapján a tudat részét kell, hogy képezze, alább egy téglalappal jelölöm:
Ha a tudat és az őstudat a beszéddel válik el, akkor hol-mikor jön létre az ego? Kábé akkor, mikor Pistike az óvodában azt találja mondani: "Az én apukám erősebb mint a tied!" Az ego semmi más, mint az egyén arra tett kísérlete, hogy meghatározza saját helyzetét a közösségen belül. Milyen vagyok én? Erre kizárólag az alapján tudunk választ adni, hogy a többiekhez képest milyen vagyok. Magasabb, okosabb, szebb - vagy épp ha Pistike még semmi másban nem tudja magát megkülönböztetni, akkor az apukája biztos erősebb a másik gyereknél. Ego = összehasonlítás.
Az óvodában elszabaduló ego ezután valóságos ámokfutásba kezd, és ebben a társadalom nemhogy megállítaná, de még támogatja is: a gyerekhez nevet, lakcímet, születési évszámot, személyi számot rendelnek hozzá, az iskolában egymással kell versenyezni abban, ki tanul jobban, a tévé semmi mást nem sugall, minthogy legyél te a legnépszerűbb, legszebb, leggazdagabb, és akkor mindenki imádni fog. Egyrészt közhelyszámba megy, hogy egoista társadalomban élünk, másrészt viszont a többségnek fogalma sincs róla, ez mit is jelent ez valójában, és miféle következményei is vannak őrá nézve.
Dióhéjban ennyi: Az egyén a pszichéből kihasított tudatban elkülönített én-képet hiszi a pszichéje középpontjának, miközben az semmi más, csak egy irodai szemeteskosár, ahová a nagy egész szempontjából többnyire lényegtelen adatokat dobálunk össze. A VALÓDI önmag eközben az őstudat mélyén dolgozik tovább.
Ekkor jönnek a problémák, amelyeket számba szedni is nehéz: Mi történik, ha az egyén azzal szembesül, hogy hiába küzd, akkor sem lesz jobb, szebb, több másoknál? Mi van, ha akkorára nő az ego és olyan hamis képet épít fel magáról, ami köszönőviszonyban sincs az önmaggal? Mi történik, ha egy ego annyira eltorzul, hogy fenyegetésként éli meg az őstudatból kiszűrődő vágyakat, ösztönöket? Mi van, ha az ego elutasítja, kívülről eredőnek bélyegzi meg az egyén saját érzéseit? Mi lesz azzal az emberrel, aki egy inverz ego felépítésébe menekül (azaz én vagyok a legszerencsétlenebb, leginkább bántott, legkevésbé megértett)? Számtalan felállás létezik, de a végeredmény szinte minden esetben totális háború, amelyet az ego vív az önmaggal szemben, és ha sikerül is legyőznie az önmagot, azzal saját pusztulását okozza csak.
Vegyük inkább az ideális kimenetelt, mert ez sokkal izgalmasabb. Mi történik, ha az egyén kitartó munkával egyre nagyobb területet térképez fel az őstudatból, egyre több lelki folyamatára lát rá, azaz "egyre feljebb rakja a lécet"? Nos, akkor előbb-utóbb elérkezik az a pillanat, amikor ez a képzeletbeli vonal eléri a psziché forrását, az önmagot:
Ez természetesen elképesztő munka, és a dolog iróniája, hogy az egyén "elképesztő munka" árán közelíti meg azt az állapotot, ahonnan kiindult, merthogy az őstudat folyamatait és dinamikáját kell közben megneveznie, tudatba emelnie, és ez esetenként durván fájdalmas is lehet. A legtalálóbb kifejezés arra a pillanatra, amikor a tudat elérkezik az önmaghoz, a "megvilágosodás", hiszen ebben a pillanatban döbben rá az ember, honnan is erednek a vágyai, miért úgy élte addig az életét, ahogy, miért viselkedik úgy, ahogy. Világossá válik számára, mit is jelent valójában emberként létezni.
Ebben a pillanatban az ego kvázi megsemmisül (lásd szaggatott vonalas téglalap), de legalábbis átminősül adathalmazzá. Az ember többé nem a többiekhez képest határozza meg magát, hanem azt nézi, miként valósíthatja meg az önmagból feltörő álmokat, vágyakat, ösztönöket. Nincs olyan, hogy több vagy kevesebb, hanem csak a megvalósulás, és nagyon fontos hozzátennünk, hogy nem a kívülről jövő, társadalmi elvárások megvalósítása (Pistike gazdag ügyvédnek kell, hogy legyen), hanem az önmagé (Pisti szeret fával dolgozni, farigcsálni, ezért asztalos lesz, ami amúgy is hiányszakma, mert mindenki más ügyvédnek ment).
Nagyon-nagyon messze vagyunk még tőle, de talán nem lehetetlen, hogy a psziché történelmének kereke egyszer csak körbeér, és mikor már minden lelki folyamatra megtaláltuk a megfelelő kifejezést, mindent tudatossá tettünk magunkban, elérkezünk újra a teljességhez (mert mondanom sem kell, immár nincs visszaút), és újra ekképp rajzoljuk fel a psziché térképét:
Akit érdekel a téma, az 'Istenek Alkonya' c. könyvemben bővebben is körbejártam a témát: www.gaalviktor.hu